6. holdtölte
Dobtam le és
betoltam az ajtón. A csomagját utána hajítottam és visszatérve ugyanabba a
testhelyzetbe, álltam és néztem a vörös hajú barátosnémra.
- Yui, menj
fel az emeletre és ott maradj, míg nem szólok.- mondta, kedvesen Ayato.
- Majd, ha
bocsánatot kért tőlem ez a hülye.-mutatott rám és a plafonra nézve, ütöttem
egyet a falba, hogy az picit berepedt.
- Tudod, ki
kér bocsánatot, miután káromoltatta a barátomat és idegesít.- néztem rá megint
olyan tekintette, hogy egyből felfutott az emeletre.- Kibírhatatlan ez a
csaj.-sóhajtottam.
- Wow.
Tisztára olyan vagy, mint a féltestvérem Subaru.-jegyezte meg Ayato.- De persze
jó értelemben.
- Oké,
felfogtam. (Minden áron valahogy vissza kell jutnunk a mi időnkbe és elintézni azt,
aki ezt tette velünk.)
Csattant
egyet az óra mutatója és jelezte, hogy idő van. Hamarosan itt lesz Ricuko és
nekünk úgy kell tenünk, mintha már rég óta itt lennénk.
- Ayato,
tudsz nekünk adni 2 hsonló egyenruhát?
- Persze,
csak vissza kell adnotok.
- Jó, csak
gyorsan.
A fiú nagy
nehezen felállt és elsétált az emeletre. Lassan odatopogtam Lucyhoz és ketten
leültünk, ahol Ayato aludt. Nézelődtünk, háttérben az ablakon csepegtek az
esőcseppek, néha villámlott, de épp ez esett jól. Hátra döntöttem magam és a
gondolataim máshol jártak. Próbáltam emlékezni a legrégebbi emlékemre, de csak
az volt, hogy hogyan nevelkedtem a harcművészet világában. Az azelőtti…
Ugyanabban a kertben állok, előttem Shin és nyújtja a kezét. Közben más kezét
szorongatom és egy fej simítással odasimít Shinhez. De ki volt az..? A
gondolat, mint egy szél fuvallat, köddé vált. A kezembe nyomták a ruhát és jó
alaposan szemügyre vettem. Nem zavart, hogy szoknyás, csak egy picit át kell a
stílusomra alakítani. Elvonultunk Lucyval az étkezőbe, ahol szerencse nem volt
senki, nyugodtan tudtunk öltözni. Mire lassan levettük azt, ami rajtunk volt,
megpillantottam Lucy vállát, amin volt egy fél fekete szív. Nekem is van, csak
a másik vállamon és nem látszik, mert mindkét vállam és a mellkasom be van
kötve gézzel. A hozott ruha ebből állt: fehér ing, fekete szoknya, fekete
térdzokni, fekete kabát és rózsaszín szalag. Amennyire nem bírom a lányos dolgokat,
fogtam az ingnek az utolsó 3 gombját nem gomboltam be és az első 3-at se, ugyan
úgy, ujját pedig alkar elejéig felhajtottam. A zoknit hagytam, ahogy volt és a
kabátnak, gallérja föl és a hajamat összefogtam kettőbe, a vörös részt
kiengedtem. Lucy így sikerült: Inge, rendesen begombolva, kabátja végébe
belevágott, így olyan lenne mintha eltépte volna. Zokniját vádli középig
letűrte és a haját kibontotta (szőkét) és előre rakta, a két vállára. Totál
készek voltunk, fel a cipő és indultunk vissza a társalgóba. Kb csak 10 perc
telt el és a terem megtelt fiúkkal és köztük ült 1 lány. Remegve kapkodtam a
levegőt és nagyra nyílt szemekkel néztem a lányra. Ő Ricuko! Tisztára olyan
volt, mint Lucy, csak szőkében és a testalkata törékeny.
- Ha már
ilyen szépen visszatért közénk a 2 vacsorakészítő leány, üljetek le szépen.-intett
le minket Ayato, hogy üljünk le melléjük. Alig bírtam szinte lépni 1 lépést,
mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Lucy fogott meg, hogy el ne essek
véletlenül mindenki előtt.
- Ki műve a
falon lévő ütésnyom?-kérdezte meg a szemüveges rideg tekintetű fiú és feljebb
tolta a „nagyítót” az orrán.
- Én
voltam.-jelentettem ki és leültem szorosan Ayato mellé, hogy „védj meg, félek”
stílusban.
- Akkor… hogy
hívnak titeket lányok? Én Ricuko Barbara Hayamashi vagyok, örülök.- hajolt
felénk Ricu és egy kellemes mosollyal az arcán köszönt.
- Én Lucyána
Doth Sakamaki vagyok, ő itt Annabell Henriett Sakamaki.
- Tesók
vagytok?
- Hát,
igazábó-
- Igen, azok
vagyunk. A legfiatalabb Sakamaki tagok.-szakítottam félbe Lucyt, nehogy
elmondja, hogy nem is vagyunk testvérek… Megérintettem a lány kezét, hogy
menjünk innen, túl sok az ismeretlen feelingben, de valahogy statikus
elektromosság csiszolódott a kezünkben és mindketten a földön feküdve
nyökögtünk.
- Mi… volt
ez?-kérdezte Lucy
- Asszem
beteljesült a mondás…
- Milyen
mondás?
- Ha a
Sakamaki ikerpár Anna és Lucy összeérintik kezeiket, míg nem lelnek nyugalmat a
lelkükben, az életük vesz kárba.
